Arcpirító, jégbefagyott közöny
ül meg búsan, mint valami kövön-
maradt ezerévnyi lomha múlt,
mely az időn oda-vissza-nyúlt.
Pásztát vet a végtelen-túl körön,
arcpirító, jégbefagyott közöny.
Mosná le bűnét, takarná lelkét,
álcával várná az árgus szemlét.
Hazugság-fény, szikrázó csillogás,
kalapból húzott, újabb vak dobás,
Arcpirító, jégbefagyott közöny
leledzik rajt', s hatvány: a köd-köbön.
Gyökérben áll már a súlyos kereszt,
erős kontaktja gúzst köt, s nem ereszt
lazát, csendet fojtva, s "viszlát"-köszön,
arcpirító, jégbefagyott közöny.
+
"Más világ"
Arcpirító, jégbe-fagyott közöny,
( mely a „felsőbbrendűeknek” éke ),
„virít”, ám örök-tompa a fénye.
Majd a Halál, mely nekik is köszön
egyszer, majd az fest ott vonást. Öröm-
könnytől mentes életek emléke…
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.
Tépi majd, e szíveket a köröm,
s vési mindnek mélyen az erébe
azt, mi nem volt néki az erénye.
S nem lehet többé úrrá e körön,
arcpirító, jégbe-fagyott közöny.
+
Ébredjünk fel
Fonódjon karomba baráti kar,
s feszüljön egymásért sok-sok izom,
mutassuk meg a világnak: szirom,
mi szétszórva semmi, ám máris vad
s gyönyörű virág, midőn kört ír nagy
ívben összenőve eggyé. Itt, most
fonódjon karomba baráti kar,
s félje a tekintet, erőnk is van,
erőnk, mely közös lelkünkből kivont
cseppekből meríti magát. Ifjont’
szunnyadásra ítélt álmaival,
fonódjon karomba baráti kar.
+
Kéreg alatt
Évgyűrűket növesztek,
egyre többet és többet,
behálózzák a testem,
s érzem hiába rejtem.
Kívül takarja kéreg,
de belül megjelent a féreg,
mely lassan, de biztosan,
falja éltem s múltam.
Arcomon nyomot hagy a kín,
vegyül a szürkésbarna szín,
mosollyal álcát varázsolok,
így nem látjátok, de fásulok.
+
Örök rejtély talán...
Talpam alatt kopog a kő,
senki nem kísér utamon,
átölel a sötét jövő,
fogást keres a nyakamon.
Egyedül vagyok és félek,
de már nincs más választásom,
hátat fordított az élet,
csak annyit mondott,"sajnálom".
Én balga meg azt sem tudom,
vaj' ő csókolt vagy a halál?
Csak megyek tovább az úton,
melynek végén a pokol vár.
+
Időtlen idők óta
Mióta világ a világ,
lassú-gyors köreid futod,
szinte szállsz és veled suhog,
boldog s boldogtalan, hisz rád
öntött kéreg vagyunk mi már,
eggyé égve mag s lágy burok,
mióta világ a világ.
Éji’ holdfény, majd napvirág,
forogsz-forogsz s meg nem unod,
vihar tombol, mégis nyugodt
keringve-forgásban itt állsz,
mióta világ a világ.
+
Jelenségek
Szivárványszőtte pókfonál virít,
s völgy-szurdok felett boltívként ölel,
fenyőfák hegyén vízpermet ködell.
Felhők közt a nap árnyékból simít
mosolyt, és sugárzik az égi szív,
léthatáron túl, s mégis oly közel,
szivárványszőtte pókfonál virít.
A selymes pára lelket felvidít,
s homályba vészőn tegnapnak röge,
mélán, mint kinek nincs hozzá köze,
horgonyt vet rajt’, s öleli, míg kint víg,
szivárványszőtte pókfonál virít.
http://www.youtube.com/watch?v=Z6jRu3tX1WI
+
Nihil nisi bene
Szellemedet oly mértékben mérgezte a kór,
meg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól.
Jövőképed romok alatt, csak a mának élsz,
démonokkal küzdesz folyton, s bizony nagyon félsz.
Vakvágányon az életed, s ezerrel robogsz,
hibáidért nem magadat, hanem mást okolsz.
Intenének a szüleid, ám nem érdekel,
a jövőnek tartalékát gyorsan éled fel.
Cigaretta füstöl szádban, s vagánynak látszol,
extázisban játékterem gépein játszol.
Versenyt iszol társaiddal, fogy az alkohol,
hajnalra a társaságod részeg és komor.
Szellemedet oly mértékben járta át a kór,
fel sem fogod a szavakat, ami neked szól.
Hamis mámor tudat-létben röpke állomás,
kábítószer által festett lidérc-látomás.
A bódulat elmúltával jön az ébredés,
ám szűkült a látótered, az a fény kevés.
Árnyék vonul elméd köré, s fáj a sötét lét,
métely bűze körülötted, szórta sörét szét.
Szellemedet oly mértékben mérgezte a kór,
meg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól.
Olcsón hazudsz önmagadnak mennyekbe jutást,
de nem kaphat az elméd így értelmet, tudást.
Nyúlnak feléd barát-kezek, fogadd el őket,
építsetek, s használd jóra fölös erődet.
+
A jövő gyermekeinek
Múltban tündöklő fénye rozsdaette, megkopott,
tartása hajdan délceg, mára padlóig nyomott,
roggyant, s teste oly sovány, hogy szavai kint fájnak.
Fájnak neki, s vakoknak, hisz ez a lélek-nyáj vak,
vak, süket, érzéketlen, talán vírussal oltva,
talán spontán fertőzött, de hű tükör a kor ma.
S elmékbe vési mélyen: elfajzott az igaz szó,
dív a dik, more, csaj-e, hát ez nem épp biztató.
Sőt! Engem kétségbe ejt, bús-komort fest az arcom,
elbizonytalanodom: vaj’ mit látnak e karcon
a létnek vándorai? S génjeinkbe hasít majd
a lesújtó igazság, durván sebet szakít rajt’.
Kíméletlenül mélyet, s végetér a tortúra,
nem szól a zene, meghalt, nincs már magyar kultúra.
Adó-vevőkmeg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól.
Jövőképed romok alatt, csak a mának élsz,
démonokkal küzdesz folyton, s bizony nagyon félsz.
Vakvágányon az életed, s ezerrel robogsz,
hibáidért nem magadat, hanem mást okolsz.
Intenének a szüleid, ám nem érdekel,
a jövőnek tartalékát gyorsan éled fel.
Cigaretta füstöl szádban, s vagánynak látszol,
extázisban játékterem gépein játszol.
Versenyt iszol társaiddal, fogy az alkohol,
hajnalra a társaságod részeg és komor.
Szellemedet oly mértékben járta át a kór,
fel sem fogod a szavakat, ami neked szól.
Hamis mámor tudat-létben röpke állomás,
kábítószer által festett lidérc-látomás.
A bódulat elmúltával jön az ébredés,
ám szűkült a látótered, az a fény kevés.
Árnyék vonul elméd köré, s fáj a sötét lét,
métely bűze körülötted, szórta sörét szét.
Szellemedet oly mértékben mérgezte a kór,
meg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól.
Olcsón hazudsz önmagadnak mennyekbe jutást,
de nem kaphat az elméd így értelmet, tudást.
Nyúlnak feléd barát-kezek, fogadd el őket,
építsetek, s használd jóra fölös erődet.
+
A jövő gyermekeinek
Múltban tündöklő fénye rozsdaette, megkopott,
tartása hajdan délceg, mára padlóig nyomott,
roggyant, s teste oly sovány, hogy szavai kint fájnak.
Fájnak neki, s vakoknak, hisz ez a lélek-nyáj vak,
vak, süket, érzéketlen, talán vírussal oltva,
talán spontán fertőzött, de hű tükör a kor ma.
S elmékbe vési mélyen: elfajzott az igaz szó,
dív a dik, more, csaj-e, hát ez nem épp biztató.
Sőt! Engem kétségbe ejt, bús-komort fest az arcom,
elbizonytalanodom: vaj’ mit látnak e karcon
a létnek vándorai? S génjeinkbe hasít majd
a lesújtó igazság, durván sebet szakít rajt’.
Kíméletlenül mélyet, s végetér a tortúra,
nem szól a zene, meghalt, nincs már magyar kultúra.
Nem volt magyar puma, csak "csoda-vár",
ahol kormány fekszik, ott a hal-ál...
de mi:
Higgyük, nem csak a remény élhet örökké,
s ne feledjük,
háromszáz félév sem tett minket törökké!
Bármilyen nép, bármilyen béklyót is oszt rád,
Te ne feledd,
népünk magyar, sem nem orosz sem nem osztrák!
Akármilyen erős most a pénz hatalma,
ne feledjük,
az életnek önmagunk vagyunk tartalma!
Lehet fáj a ma, de mindig lesz egy holnap,
s ne feledd,
génjeidből oltva jövő, benne ott vagy!
Sablonsors
Labirintusban bolyong az Élet.
Zsákutcákat jár, folyton eltéved.
De mégis mindenkinél rátalál
a kiútra... s köszönti a Halál.
Talpon veled, nélküled
Csata dúlt, ám szemedben nem volt félsz,
meghaltál, és mégis örökké élsz.
Vaj’ hol bolyong nyughatatlan lelked,
mely ifjonti véred hevítette?
Mely által lettél hős, forradalmár,
s csatában, harcban, s nem ágyban haltál!
Talán látja, mivé lett nemzeted,
s látta azt is, hogy szaggatták ebek
darabokra, s dobták oda koncnak,
min hiénák mohón marakodtak,
s tépik ma is...a magyar meg csak sír...
sebeket nyalogat, s tudom a hír
neked tőr a szívedbe, ám Arad
míg nemzet a nemzet, gyásznap marad!
Kétely Pajzs
Jobbod hiába tart pajzsot nemzeted fölé
(mely testet hiénák téptek, a csontján göbök,
s újszülöttek torka fertőzött vértől hörög ),
burkot te nem vonhatsz mély-sebzett lelke köré,
nem, hiszen egységben áll a kártevő mögé.
S míg ezen páholyban ülő ellenség röhög,
jobbod hiába tart pajzsot nemzeted fölé!
Hangzatos szavaid egy nép fújja már köddé,
s Kárpátok hágóin beisszák majd a rögök.
Ha hátába a tőrt ballal önmagad döföd,
sikolya kételybe mar, sosem lesz a csöndé,
jobbod hiába tart pajzsot nemzeted fölé!
A mélyben...
A hiúságnak szürke árnyai
tobzódnak elméd előtt, a képed
fekete bárányok hangján béget,
igazságod álszentek papjai
hirdetik, melynek cinkelt lapjai
szívják magukba maradék fényed.
A hiúságnak szürke árnyai
által kell kerüljön a pontra i,
mely meg nem old, csak altatja lényed,
miközben felszín alatt a lényeg
várja, képesek-e színt vallani
a hiúságnak szürke árnyai.
tobzódnak elméd előtt, a képed
fekete bárányok hangján béget,
igazságod álszentek papjai
hirdetik, melynek cinkelt lapjai
szívják magukba maradék fényed.
A hiúságnak szürke árnyai
által kell kerüljön a pontra i,
mely meg nem old, csak altatja lényed,
miközben felszín alatt a lényeg
várja, képesek-e színt vallani
a hiúságnak szürke árnyai.
Csak bújnék...
Bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek,
belesimulva karjaid lágy ölelésébe,
hallgatva szíved szüntelen dobolását, vermet
vájva öledben, lelkem oly kevéssel érné be.
belesimulva karjaid lágy ölelésébe,
hallgatva szíved szüntelen dobolását, vermet
vájva öledben, lelkem oly kevéssel érné be.
Csak hallgatni folyton nyugtató szavaid, vágyón
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek
fészeknek védelmébe, s nézni, hogy dühvel s ártón
közelítő démonok búsan világgá mennek.
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek
fészeknek védelmébe, s nézni, hogy dühvel s ártón
közelítő démonok búsan világgá mennek.
Érezni kezed simogató, gyengéd és meleg,
biztonságot adó érintését, kiéhezve
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek,
ki tudja, hogy ott nyer bizton nyugalmat a lelke.
biztonságot adó érintését, kiéhezve
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek,
ki tudja, hogy ott nyer bizton nyugalmat a lelke.
Igen, odabújnék melléd, csak a közeledben
legyek, s lássam a csillagos eget, együtt veled,
mosolyt varázsolva arcodra, szó nélkül, csendben
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek.
legyek, s lássam a csillagos eget, együtt veled,
mosolyt varázsolva arcodra, szó nélkül, csendben
bújnék hozzád, mint anyjához a megszeppent gyermek.
Hajtó-vadászat
Vadászok törik az erdő csendjét,
s lőnek ők vaktában, sok-sok bakot.
Ám kitartón mennek tovább, s napot
nyújtva késő éjszakába, szemlét
tartva idegen vadonban, mezsgyét
lépnek. Elejtve ott néma-hangot,
vadászok törik az erdő csendjét.
Vizsla-mód szimat'ló orral, emlék-
foszlányokkal takarózva, csahol,
lót-fut ki él, s nyomukban átvackol
a megzavart lélek. Csapás mentén,
vadászok törik az erdő csendjét.
Való-világ
Körforgásban múló idő-kép
telepszik szállva ránk időnként,
s fordítja felénk hónapokra
tűnő-arcát, mely néha pokla,
telepszik szállva ránk időnként,
s fordítja felénk hónapokra
tűnő-arcát, mely néha pokla,
néha égi mennye a Földnek,
s telet, tavaszt, nyarat, őszt öl meg.
Vagy épp éltet hónapokon át,
mérve plusz vagy mínusz fokot ránk.
s telet, tavaszt, nyarat, őszt öl meg.
Vagy épp éltet hónapokon át,
mérve plusz vagy mínusz fokot ránk.
Sosem rohan, bár lenne oka,
hisz ezer helyt' várják jött-mentét,
ám ő, csak lassan indul tova,
hisz ezer helyt' várják jött-mentét,
ám ő, csak lassan indul tova,
cserélve megviselt köd-leplét,
virágtengerré válva oda,
hol a méhecske tart kör-szemlét.
virágtengerré válva oda,
hol a méhecske tart kör-szemlét.
Álom-vágy
Nem élem, még csak álmodom,
hogy ajkam tiédre ráfonom,
s csók csattan, forrón lángoló,
zsigerbe vágyat táncoló.
hogy ajkam tiédre ráfonom,
s csók csattan, forrón lángoló,
zsigerbe vágyat táncoló.
Nem élem, még csak álmodom,
hogy rózsák nyílanak várromon,
tűz-lepel izzó kebleden,
s szívedet csendben elcsenem.
hogy rózsák nyílanak várromon,
tűz-lepel izzó kebleden,
s szívedet csendben elcsenem.
Nem élem, még csak álmodom,
hogy méhed oltárán áldozom,
ringatva téged az éjbe,
úszunk át együtt a kéjbe.
hogy méhed oltárán áldozom,
ringatva téged az éjbe,
úszunk át együtt a kéjbe.
Nem élem, még csak vágyódom
felfedezni minden porcikád,
vég nélkül osztva rád csókom,
gyönyörhullámot hozva rád.
felfedezni minden porcikád,
vég nélkül osztva rád csókom,
gyönyörhullámot hozva rád.
Vándorlélek
Örök homályban, emlékeimben mélyen visszanyúlva,
régmúlt időknek porlepte sírjaiban kutakodva,
tudatvágyam ég. Ki voltam mielőtt a jelent élem?
Milyen hatalom vezérli halálom, és születésem?
Kérdések sora torlódna torlasszá, s emelne gátat
elmém folyása elé, ha nem érnék múltból a mába,
s nem a túlélés ösztöne uralná az agy lét-terét.
Ám a volt elmúlt, s a jelen átvette hatalmát egén,
szinte kilátástalan, napi küzdelemre ítélve
gondolataim igát kerülő részét. Az is térdre-
rogyva lenne kívánatos, de makacs-mód állom saram,
s lelki látóterem a jövő vágy-titkaira tapad.
Oda igyekszem. Megélni mindent, mit álmodtam egykor,
minek útját állja, hazugság-halmokból emelt hegysor.
régmúlt időknek porlepte sírjaiban kutakodva,
tudatvágyam ég. Ki voltam mielőtt a jelent élem?
Milyen hatalom vezérli halálom, és születésem?
Kérdések sora torlódna torlasszá, s emelne gátat
elmém folyása elé, ha nem érnék múltból a mába,
s nem a túlélés ösztöne uralná az agy lét-terét.
Ám a volt elmúlt, s a jelen átvette hatalmát egén,
szinte kilátástalan, napi küzdelemre ítélve
gondolataim igát kerülő részét. Az is térdre-
rogyva lenne kívánatos, de makacs-mód állom saram,
s lelki látóterem a jövő vágy-titkaira tapad.
Oda igyekszem. Megélni mindent, mit álmodtam egykor,
minek útját állja, hazugság-halmokból emelt hegysor.
